Vujity Tvrtko a TV2.hu-nak nyilatkozott ©
(a
z interjú közlése engedélyezett)

Talán kevesen tudják, de Vujity Tvrtko a TV2 első szerződtetett riportere. Igen, 1997. október negyedikén ő volt az, aki elkészítette azt a bizonyos filmet a csatorna indulásáról. Nem csoda, ha talán mindenki másnál jobban kötődik ehhez a három karakterhez: „TV2”. Most mégis úgy döntött, föláll, fölpakolja a családját, és meg sem állnak Amerikáig. Mint mondja, eljött a pillanat, hogy meghálálja az Újvilágnak, hogy az lehetett, aki mindig is szeretett volna lenni: újságíró…

Meglehetősen nagy döntést hoztál: Gyöngyivel, a feleségeddel, valamint Benjaminnal és Barnabással, a srácokkal egy időre Amerikába utaztok. Miért?

Vujity Tvrtko: Miamiban újságírást tanultam az egyetemen. Amit onnan hazahoztam, azt láthatták a magyar nézők. Ha tetszett nekik, akkor örülök, ha nem, akkor sajnálom, de sok mindent, amit erről a szakmáról tudok, azt Miamiból hoztam. Az ottani professzorom kétszer is meglátogatott Magyarországon: készítettünk egy közös filmet, amit hamarosan bemutatnak Amerikában. Részben Magyarországról szól, tulajdonképpen a munka magyarországi felelőse voltam. Ez az ember ismeri a munkámat, és többször kért arra, hogy ha van rá lehetőségem, akkor visszamehetnék, és beszélhetnék fiatal újságíróknak arról, hogy milyen az újságírás nem megszokott környezetben. Ne felejtsük el, hogy amerikai újságíró soha nem fog bejutni Észak-Koreába úgy, ahogy én bejutottam. Aztán ott van Csernobil, a lepra-telep, vagy akár a hadifogoly hazatérése, ami számukra unikális. Most jött el az idő - amit a feleségem már a házasságkötésünk pillanatában tudott – hogy mindezt megháláljam Amerikának. Szóval most jött el a pillanat, hogy szeretném nekik meghálálni mindazt a jót, amit tőlük kaptam. És természetesen szeretném egy picit népszerűsíteni Magyarországot.

Meddig maradtok odakint?

Vujity Tvrtko: Soha nem mondtam konkrét dátumot, így most sem teszem, de előreláthatóan addig maradunk, amíg az álmainkat sikerül megvalósítani. A nagyobbik fiam négy éves, a kicsi pedig hamarosan betölti a hármat, én pedig szeretném, ha szépen megtanulnának angolul. De az is biztos, hogy a szülőhazájukban, Magyarországon fognak iskolába járni. Hiszen ne felejtsük el, hogy Gyöngyivel mindketten kampányarcai voltunk a sikeres: „Pécs – Európa Kulturális Fővárosa 2010” kampánynak. Butaság lenne tehát nem itthon lenni, és kiélvezni azt, hogy szülővárosom ennyire nagy lehetőség előtt áll. Egy biztos csak: idén már nem jövünk haza.

Gondolom, a gyerekek miatt gondolkodtatok a leginkább a váltáson. Nem féltek attól, hogy megviseli majd őket a radikális környezetváltozás? Hiszen a kicsiknek talán mindennél fontosabb az állandóság…

Vujity Tvrtko: Ez így van, és ezt bizonyára mérlegelni is kell. Ám egy három és egy négy éves gyermeknek a legfontosabb, hogy anyuka és apuka ott legyen a közelében. Éppen ezért, mindketten folyamatosan velük leszünk, tehát anyukának és apukának megyünk ki. Megpróbáljuk megkönnyíteni az átállást, így például Barnabásnak jön a kis kék takarója, Benjaminnak a piros motorja, tehát a megszokott tárgyaik is utaznak velünk. Ugyanakkor azt is elmondhatom, Benjamin és Barnabás nagyon jól érezte magát a fekete-afrikai Gambiában. Benjamin ott még óvodába is járt, és rettentő sokat tanult abból, hogy nem csak fehér bőrű és kék szemű gyermekek vannak a világon. Visszatérve Washingtonhoz: Benjamin már járt abban az óvodába, ahová most is fog járni, és nagyon élvezte, hogy van sárga kisgyerek, fekete kisgyerek, és van ő is. Egy ilyen kicsi gyerek hamar feldolgozza a változást, és azért azt se felejtsük el: a másik oldalon ott van, hogy mi mindent kaphat ő ettől! Szépen megtanul angolul, és azt már az életben soha, senki nem veszi el tőle, ez pedig nagyon nagy plusz. Szóval ezek a kis emberek is hoznak egy pici áldozatot, de azt hiszem, mindez busásan megtérül.

Hol és hogyan éltek majd?

Vujity Tvrtko: Jómagam, sőt, a legjobb barátnőm, Bombera Krisztina is lakott már Washingtonban. Bombi akkor a férjével, Miklósi Zoltánnal meglátogatott bennünket, és hosszabb időt töltöttünk együtt odakint, így nem ismeretlen helyre megyünk. Nagyon kedves barátaink várnak bennünket, akik gyakorlatilag családtagnak számítanak: Benedek István volt olimpikonunk és felesége az esküvői tanúink voltak az egyházi szertartáson. Hozzájuk megyünk, ők pedig nagyon-nagy szeretettel várnak bennünket. És egészen őszintén mondom, hogy mivel én laktam már kint, és Gyöngyi is hosszabb időt töltött ott, gyakorlatilag hazamegyünk

Akár az is előfordulhat, hogy végleg kint maradtok? Egy korábbi interjúdban mindenesetre ezt nyilatkoztad: „Nem vagyok szerelmes Amerikába, nem tudnék ott lakni, kivéve Washingtont, de azt a könnyed, optimista életérzést, amely ott az emberekre jellemző, irigylem.”

Vujity Tvrtko: Nem. Kevés dolgot szokott az ember megígérni, mert azt mondja: „Soha ne mondd, hogy soha”. De ezt az egyet bátran tudom mondani: nem fogunk letelepedni az Amerikai Egyesült Államokban, hanem haza fogunk jönni Magyarországra. Nem azt mondom, hogy elköltözünk Amerikába, hanem mostantól egy kicsit oda járunk haza: lesz az életünkben egy kicsi Washington és nagyon- nagyon sok Pécs. És, látod? Még most sem mondom Budapestet, mert itt még mindig egy kicsit idegenül érzem magam.
Most egyébként úgy érzem, egy olyan lehetőséget kaptam az élettől, vagyis olyan lehetőséget tudok nyújtani feleségemnek és gyermekeimnek, amit kár lenne kihagyni. Két év van még az iskolakezdésig, addig sok mindent össze tudnak szedni a gyerekek, amit soha nem fognak elfelejteni. Nagyon szeretem Amerikát, de nem tudnék ott élni.

Miért?

Vujity Tvrtko: Mert magyar vagyok. Egyszer egy halászléért négyszáz kilométert utaztam Amerikában, akkora honvágyam volt. ’96-ban kint voltam a miami egyetemen – akkor jött be az internet -, és pécsi honlapokat nézegettem: megkönnyeztem azt, hogy számítógépen látom a dzsámit. Nagyon-nagyon erős honvágyú ember vagyok, egyszerűen ennyire szeretem a hazámat. Az újságírást eszközként arra használtam, hogy egy kicsit próbáltam jobbá tenni az életet abban a tekintetben, hogy hétköznapi hősöket állítsak példának a magyar társadalom elé. Szerintem a magyar nép a világ legtehetségesebb népe, viszont a saját pesszimizmusa miatt olykor saját maga szab korlátot ennek a tehetségnek. Amerikában pedig vidám emberek élnek, én pedig azt szeretném, hogy a gyermekeim megérezzék mi az, hogy pozitív életszemlélet. Lássák azt a fajta mentalitást, hogy „Igenis, meg fogom csinálni! Igenis, meg tudom csinálni!” Szóval ezt a pozitív életszemléletből fakadó nagy önbizalmat. Ezt szeretném nekik megmutatni.

És mi lesz az újságírással, amiről köztudottan azt tartod, hogy a legszebb szakma a világon?

Vujity Tvrtko: Szalay Ádám, a Napló főszerkesztője hívott föl nemrégiben azzal, hogy új Napló-főcím készül, amihez szükség van a fényképemre. Mondtam neki: „Ádám, de tudod, hogy elutazunk!” Azt válaszolta: „Igen, tudom, de neked benne kell lenned!” Annyira meghatódtam, hogy bár ritkán szoktam ilyet tenni, de elpityeregtem magam. Talán kevesen tudják, de ennek a tévécsatornának én vagyok az első szerződtetett riportere. 1997. október negyedikén én készítettem a legelső riportot arról, hogy indul a TV2. És én  márkahű ember vagyok. Kaptam már ajánlatot, de soha nem hagytam el a csatornát, és most sem fogom elhagyni. Életem legnagyobb élményei: a hadifogoly megtalálása és hazahozatala, valamint az, hogy Sváby Andris egyszer egy egész este azon gondolkodott, hogy hogyan tudna pénzt szerezni, és valahogyan pénzt szerzett, hogy X-edszer is elmehessek Tatárföldre, hogy valóban magyar-e az az ember? Ezek a dolgok örökre idekötnek engem, vagyis mindig is TV2-ős maradok. Ádámmal már megbeszéltük, hogy ha adódik olyan téma, ami két országban leforgatható, akkor le is fogom forgatni. Ugyanakkor nem kiküldött tudósítónak megyek ki, és bár ez nem egy búcsúzkodás, de ezúton szeretném nagyon szépen megköszönni, egyrészt Kereszty Gábornak, aki lehetőséget adott, másrészt Sváby Andrisnak, aki a lehetőségei felett is azért küzdött, hogy mindent megcsinálhassak, harmadrészt Szalay Ádámnak, a Napló főszerkesztőjének, akit az ország legtehetségesebb riporterének tartok, és nem utolsósorban Talán Csaba operatőrnek, akivel rengeteget dolgoztam együtt. Úgy érzem, fontos, hogy megköszönjem nekik, hogy itt tarthatok.

Úgy tudom, a magyar olvasóktól sem szakadsz el teljesen…

Vujity Tvrtko: Igen, augusztus 26-án utazunk el, de előtte egy nappal, vagyis augusztus 25-én mutatom be a „Pokoli történetek és ami azóta történt” című, bővített kiadású könyvet. Ez egy úgynevezett follow-up könyv, egy 736 oldalas monstre kiadvány, amely bemutatja mi történt a filmek főszereplőivel. Szóval, amíg oda vagyok, lesz mit olvasgatni azoknak, akik megszerették ezeket a történeteket. Ezt tanultam egész életemben, és nem hiszem, hogy bárhogy máshogy el tudnám képzelni magam. Csak most egy kicsit édesapa leszek, feltöltődöm, és van még valami, ami nagyon fontos! Azt mondják, hogy a jó pap holtig tanul. Nekem is van még mit megtanulnom. Van egy dolog, amiről nem beszélek, hogy micsoda, de van egy dolog, amit nagyon-nagyon szeretnék megtanulni, és ott meglesz rá a lehetőségem. Ha ezt megtanulom, még jobbak lesznek a filmjeim. Szóval meg akarom tanulni, mert tovább akarom képezni magam most, harmincnégy évesen.   

Annyit azért árulj el: valamilyen technikai dologról van szó? Én legalábbis így képzelem…

Vujity Tvrtko: Igen, egy technikai dolog, amit el akarok sajátítani. Rettentő sokat tudtam fejlődni, hiszen – bár ezt kevesen tudják – az utóbbi filmjeimet már operatőrként is én magam jegyeztem. Egyedül forgattam Észak-Koreában, Ruandában, és még sok helyen. De van valami, amit szeretnék megtanulni, mert meggyőződésem, hogy ha elsajátítom, jobbak lesznek a filmjeim. Én pedig- akinek még sok tanulnivalója van- nagyon törekszem erre.

Szilasi Andrea
TV2.hu

S honnan ered a Balogh Szilárdként anyakönyvezett Vujity Trvtko kimondhatatlan, 17 éves korában felvett neve?

Vujity anyai nagyapja családneve, Trvtko a Szilárd megfelelője